Publikus magánügyek


A kilencvenes évek nemcsak politikai és társadalmi szinten volt a változás kora, de a képzőművészeti életben is számos paradigmaváltás zajlott. A rendszerváltás, mint minden jelentős társadalmi változás, lassú folyamat, sőt nem merészség azt állítani, hogy bizonyos átalakulások máig nem fejeződtek be. A kilencvenes években megjelenő és máig bővülő kortárs műkereskedelem új intézményei, a magángalériák, a „magánmúzeum”; a rendszeres művészeti vásárok, a kortárs aukciók megingathatatlannak vélt kánonokat írtak újjá, vagy alakítottak át jelentősen. Korábban rejtőzködő gyűjtemények és életművek kerültek nyilvánosságra és finomították a művészetről alkotott fogalmainkat. Mindezzel egy időben az intézményi rendszer is átalakult, bizonyos intézmények hatásköre jelentősen csökkent vagy meg is szűnt, így fenntartásuk feleslegessé, idejétmúlttá vált, míg más intézmények szerepe megnőtt, még másokat az új helyzet hozott létre. Számos gyűjtő kilépett az inkognitóból, sokan magánemberként vágtak bele a gyűjtésbe, valamint számos vállalati és banki gyűjtemény kezdett saját kollekciót létrehozni – mindez együtt komoly befolyással bírt a művészeti szcénára, a művészet szerepéről alkotott képünkre, valamint a kánon alakulására.
 
Kiállításunk műveit olyan magángyűjteményekből válogatjuk, melyekben kiemelten fontos szerepet kap a korszak művészete műfaji, mediális megkötések nélkül.

9093

WANTED


A gazdag Czóbel életmű feltárása végeláthatatlan feladatnak tűnik. Mindaz, amit ma a csaknem az egész 20. századon átívelő, kivételesen hosszú életpálya során alkotott műegyüttesből ismerünk, – némi túlzással – csak a jéghegy csúcsának tekinthető. Feltételezhetően még legalább annyi festmény és grafika született a festő keze nyomán, mint amennyit ma számon tartunk. A helyzetet tovább súlyosbítja, hogy Czóbel œuvre-jének legjelentősebb csúcsdarabjai hiányoznak, azaz olyan elveszett, lappangó művekről van tudomásunk, amelyek legfontosabb korszakainak főművei voltak, de ma ismeretlen helyen várják újra felfedezésüket. Hosszú évek teljes termése veszett homályba, s szinte egész korszakok fehér foltot jelentenek a kutatás számára, így biztosra vehető, hogy ezeknek a műveknek az előkerülése döntően befolyásolná a Czóbel életmű nemzetközi megítélését is.
 
Pályája több szakaszában a modernista irányzatok élvonalához tartozott és főleg a Párizsban, illetve Berlinben készült munkáit tizedelte meg a 20.század vérzivataros történelme.
 
Egyes fontosabb lappangó műveiről csak leírásokból, visszaemlékezésekből, interjúkból, korabeli lapkritikákból, levelekből, vagy éppen kiállítási katalógusokból értesülünk, de akadnak szép számmal ránk maradt archív fényképfelvételek is, amelyek a legnagyobb segítséget nyújtják a művészettörténeti kutatás számára.
 
Kiállításunkon ezúttal a pálya 1925-ig terjedő, első feléből származó fekete-fehér reprodukciók, illetve egyéb archív felvételekből válogatva igyekszünk szerény képet nyújtani arról, hogy milyen jelentős művek tűntek el szinte nyomtalan az életműből. Nem titkolt szándékunk, hogy e tárlat, illetve az azt kísérő médiakampány révén nagyobb figyelem irányuljon az elveszett művekre, tehát lappangó művek esetleges előkerülésében reménykedünk. Minden korábban ismert, vagy teljességgel ismeretlen mű felbukkanása fontos adalék, hiszen általuk a Czóbel kutatás számára újabb és újabb esély nyílik arra, hogy az életművet minél gazdagabban és minél nagyobb teljességében mutathassuk be a jövőben.
 

9298

Kovács Margit, a Duna királynője


A Kovács Margit művészetét bemutató új tárlat koncepciója szerint az életművet eddig kronologikusan bemutató kiállítást úgy rendezzük újjá, hogy az életmű korszakainak reflektált bemutatásán túl a narratív, közkedvelt darabok kiemelésével mutatunk rá a technikai és tematikai sokszínűségre.

A megnyitó dátuma változhat.

9089

Újragondolt Czóbel 4.0


A Czóbel Múzeum 2016-os újranyitását követő évenkénti újrarendezések sorában ez a negyedik tárlat több tekintetben is eltér a korábbi koncepcióktól. A leglátványosabb változást az jelenti, hogy ezúttal nem csupán a múzeum területére, hanem az ún. Ilosvai épületszárnyra is kiterjed a kiállítás. Ebben az épületrészben Czóbel elveszett, lappangó művei közül válogatva azon – főleg a korábbi korszakokhoz köthető – remekművei, illetve az azokról készült archív fotók felnagyított kópiái kerülnek bemutatására, melyek előkerülése a legmarkánsabban befolyásolná az életmű megítélését. A “WANTED” – Czóbel lappangó művei című tárlat  – nem titkolt szándéka, hogy felhívja a közvélemény figyelmét a lappangó, elveszett, kallódó művekre, s hogy a kiállított művek eredetijei közül minél több előkerüljön.

9096

Magyar szürrealizmus


Ámos Imre • Anna Margit • Barta Lajos • Bálint Endre • Bán Béla • Beöthy István • Bíró Iván • Böhm Lipót • BrassaïCsernus Tibor • Csontváry Kosztka Tivadar • Farkas István • Fekete Nagy Béla • Forgács Hahn Erzsébet • Gadányi Jenő • Gulácsy Lajos • Gyarmathy Tihamér • HajduEtienne • Hantaï Simon • Jakovits József • Kallos Pál • Kandó Gyula • Kolozsváry Zsigmond • Korniss Dezső • Lantos Ferenc • Lossonczy Tamás • Marosán Gyula• Martinszky János • Marton Ervin • Martyn Ferenc • Molnár C. Pál • Nemes Endre • Henri NouveauOrszágLili • Prinner Anton • Reigl Judit • Réth Alfréd • Román György • Rozsda Endre • Szabó József • Szántó Piroska • Szenes Árpád • Szóbel Géza • Vajda Júlia • Vajda Lajos • Vilt Tibor • Zemplényi Magda
 
A hazai értelmezők előszeretettel aposztrofálnak jelentős magyar alkotókat „besorolhatatlan”-ként. A XX. századi nyugati vizuális kultúrát meghatározó avantgárd törekvések döntő többségesokak szerint nem is jelent meg önálló irányzatként a magyar művészetben. A kiállítás ambíciója, hogy ezt a felfogást egy meghatározó ponton revideálja. Nemzetközi színvonalú műalkotások révén mutatja meg a tárlat, hogy a modernitás egyik legfontosabb művészeti irányzata, a szürrealizmus nem pusztán létezett a magyar képzőművészetben, de jelentősen hozzá is járult az irányzat sikeréhez.
 
A kiállítás négy kronológiai egységből áll. Röviden bemutatja az előzményeket (Csontváry, Gulácsy), a szürrealizmus első nagy korszakának tekinthető 1924-1944 közötti időszak legfontosabb hazai műveit (Vajda, Korniss, Ámos, Brassaï és mások), az 1945-1969 közötti második korszak meghatározó alkotásait (Hantaï, Reigl, Martyn, Rozsda és mások), majd jelzésszerűen az irányzat közvetlen hatását a magyar képzőművészetben.
 
Közel félszáz alkotó kétszáznál is több munkájával találkozhat a látogató a Ferenczy Múzeum egészét betöltő, nagyszabású kiállításon – köztük számos olyan művel is, amely az elmúlt fél évszázadban sehol nem volt kiállítva. A tárlat alapja a múzeum saját gyűjteménye, ami tizenhét hazai és külföldi múzeum, illetőleg magánkollekció alkotásai egészítenek ki.
 


 
 

9348

ÚJRAGONDOLT CZÓBEL 3.0


 

A modern magyar festészet egyik legmeghatározóbb, nemzetközi rangú egyénisége, Czóbel Béla szinte pályakezdésétől kezdve, kortársai által is elismert módon befolyásolta a magyar festészet fejlődését és ott hagyta névjegyét az európai modernizmus több centrumában is. Már huszonhárom éves korában bemutatták műveit Párizsban, majd a Salon d’Automne és a Salon des Indépendants fauve termének állandó kiállítója lett. A nagybányai művésztelep reformerei közé tartozott és alapító tagja volt a budapesti Nyolcak csoportnak is. Később a hollandiai modernekhez csatlakozva Bergenben telepedett le, majd a németországi Die Brücke csoport munkájába is bekapcsolódott. Jelentős egyéni tárlatokat rendeztek műveiből Párizsban, Berlinben és New Yorkban. 1940-ben Szentendrén telepedett le. A legnagyobb hazai közgyűjtemények mellett a világ több jelentős múzeumában megtalálhatók művei.
 
Czóbel volt az első festőművész, akinek már életében múzeumot szenteltek Magyarországon. A szentendrei Templomdombon álló épület 1975-ös megnyitása óta eltelt több mint negyven évben sokan, köztük lánya, Lisa Czóbel is hozzájárultak a gyűjtemény gyarapodásához, ám az állandó kiállítás évtizedeken keresztül szinte alig változott. Az új állandó kiállítás koncepciójában a 2016-os felújítást és újrarendezést követően azonban nem az állandóra helyeztük a hangsúlyt. A múzeum anyagából válogató törzsanyag is meg-megújul: évről évre és a korábbiaktól eltérően nagyobb hangsúlyt kapnak Czóbel grafikái, amelyek külön, állandó termet kaptak a múzeumban. Mindemellett – megtörve az eddigi gyakorlatot – az állandó kiállítás egységébe hosszabb-rövidebb időre kölcsönzött magán- és közgyűjteményekből származó művek is láthatók, árnyaltabb és teljesebb képet nyújtva e kivételes és felmérhetetlenül gazdag œuvre-ről.
 
Az új kiállítás a festő pályaszakaszait az életmű kronológiáját követve, helyszínek szekcióira bontva mutatja be nagybányai indulásától a párizsi fauve korszakon, a Nyolcakhoz való csatlakozásának idején, majd a hollandiai éveken és a német expresszionisták körében töltött berlini perióduson át Párizsba való visszaköltözéséig, s végül az életmű zenitjét jelentő Párizs és Szentendre között ingázó hosszú időszakáig.
 
Több a raktár mélyéről előkerült, a korábbi állandó kiállításon nem szerepelt alkotás bemutatása mellett betekintést nyerhet a látogató néhány múzeumi főmű háta mögé is, ugyanis egy-egy most frissen feltárt kép az adott festmények hátoldalán átfestve, eltakarva, elrejtve szunnyadt az utóbbi időkig. E „kétoldalas” művek ezentúl körbejárhatók, mindkét oldalukról megtekinthetők lesznek.
 
Czóbel művei szétszóródtak a világban, mutatva azt, hogy festészete kelendő volt szinte egész pályafutása alatt, ahogy ma is az. Ugyanakkor fájó hiányt is jelent, hogy legerősebb korszakainak főműveit is megtizedelte az elmúlt több mint száz esztendő. A múzeum honlapján és a médiaszekcióban is megtekinthetők azok a főleg fekete-fehér archív fotókról ismert művek, amelyek holléte ma ismeretlen, de reményeink szerint legalább a legjelentősebbek előkerülnek és talán egyszer majd a múzeum gyűjteményét gyarapíthatják, hogy a Czóbelről kialakult eddigi színes kép még gazdagabban jelenhessen meg kiállításunkon.
 
Az idei újrarendezés koncepciójában a legnagyobb hangsúlyt Czóbel németországi expresszionizmusára helyeztük. Ebben az évadban zömmel olyan festmények egészítik ki a múzeum törzsanyagát, melyek a festő berlini periódusában, 1919–1925 között, a német expresszionisták, elsősorban a Die Brücke csoport tevékenységével párhuzamosan, velük részben együttműködve születtek. E képek döntő többsége külföldről, Németországból, Ausztriából, Franciaországból, sőt a tengeren túlról érkezett, s köztük számos olyan ritkaság is bemutatásra kerül, melyek még soha, vagy emberöltők óta nem szerepeltek hazai kiállításon. A legkomolyabb segítséget a Starnbergi-tó partján álló Buchheim Múzeum nyújtotta, ahonnan három, valóban ritkaságszámba menő, korábban ismeretlen Czóbel-mű érkezett.
 
Czóbel korai, posztimpresszionista és fauve periódusa szintén évről évre kiegészítésre szorul, s ezúttal is kiváló, főműveknek tekinthető alkotások egészítik ki a múzeum törzsanyagát. Közülük is kiemelkedik egy Nyergesújfalun festett tájképe, mely által a fauve-izmus hazai elterjesztéséhez köthető nyergesi korszaka első alkalommal látható e múzeum falai között.

 


 

6786

„Mégis legyen kiállítás…”


 
Vajda Júlia (19131981) pályáját az 1930-as évek közepén, Vajda Lajos, Korniss Dezső, Bálint Endre közvetlen közelségében kezdte, és a hetvenes évek neo-avantgárd fiataljainak lelkes és megbecsült útitársaként fejezte be. A történelemtől terhelt bő négy évtized volt ez: előbb a háború és 194445 tragédiája szakította meg a tanulás és fejlődés folyamatát, később az „ötvenes évek” szorították margóra vagy kényszerítették hallgatásra a modernista művészeket. S hullámzó intenzitással ugyan, de később és mindvégig visszafogó maradt a közeg. A megszakításokat újrakezdések, feltámadások követték: 1945-től a háború vége és az Európai Iskola nagyszerű időszaka (194548), majd a hatvanas évek Magyarországra is begyűrűző légköre és szellemi pezsgése. Vajda Júlia pályája olyan volt, mint egy szaggatott film: korszakok, törések, nekilendülések követték egymást, a művész mindvégig megőrzött fiatalságából és az idők változásából következő szinte páratlan sokszínűséggel alkotott.
 
Míg művészetének érdekessége a váratlan és gyakori változásokból következett, addig művészettörténeti jelentőségét éppen ellenkezőleg, a fejlődés és lépéstartás folytonossága adja. Az ötvenes évek végén nem visszanyúlt, hogy generációs társaihoz hasonlóan ott folytassa, ahol az Európai Iskola szabad kalandja 1948-ban megszakadt, hanem hidat képezett a régiek, vagyis saját kortársai, és az éppen indulók, a hatvanas évek majdani nagy generációja közé. Vajda Júlia művészete egyidejű volt a hatvanas-hetvenes években a nyugati képzőművészetet uraló gondolatokkal. Milyen ösztön, tehetség vagy szerencsecsillag vezette, hogy alkotói magánya és a közélet általános süketsége ellenére is követni tudta az európai folyamatokat?
 
Vajda Júlia életéről és művészetéről a kiállításra jelent meg Petőcz György monográfiája Sorsválasztás címmel.

 


 

8498

KMETTY János


 
Kmetty János (1889–1975) a hazai modernizmus egyik meghatározó képviselője, pályakezdését a nagybányai neósok, a Nyolcak, a francia kubizmus befolyásolta; itthon részese lett az aktivista mozgalomnak, majd a két világháború között a progresszív szemléletű művészeket tömörítő Képzőművészek Új Társasága (KUT) tagjaként dolgozott. Mint legtöbb kortársa, Kmetty János is eljutott Párizsba, majd Kecskemétre, Nagybányára és Szentendrére. 1946-ban választották be a Szentendrei Festők Társasága és a művésztelep tagjai közé. A Duna-parti kisváros élete végéig meghatározó témát és keretet nyújtott festészetének.
 
Kmetty Jánost a kubizmus egyik hazai megismertetőjeként tartjuk számon, bár nem vette át annak minden jellegzetességét: egy saját festői világához igazított, egyénileg értelmezett változatát alakította ki. A művész alapvető feladatának tartotta, hogy a festészet szemléleti igazságait és a kor szellemét egyaránt megtalálja. Alkotói programjának összegzéseként nevezte magát keresőnek, és erre utalnak Kassák Lajos szavai is: „Állandóan munkában van, nem azért, mintha eddig még nem bukkant volna rá semmi érdekesre és érdemesre, hanem azért, mert mindannál, amit eddig talált, még jelentősebbet szeretne a napvilágra hozni.”
 
Ennek jegyében születtek meg az egész munkásságát végigkísérő, életének szakaszait követő önarcképei, illetve a magasabb szintű rendet, harmóniát közvetítő csendéletei, városligeti, kecskeméti, nagybányai, majd szentendrei tájképei és az utolsó alkotói korszakára jellemző, kékes árnyalatú, geometrikus szerkezetbe illesztett kompozíciói.
 
 

 

8797

Világok között


Több mint két évnyi szakmai előkészítést követően 2018 novemberében megnyílt Szentendrén, a Ferenczy Múzeumban (Kossuth u. 5.) a Világok között – Vajda Lajos élete és művészete című nagyszabású kiállítás.
 
Az 1908–1941 között élt Vajda – a hazai művészettörténészek konszenzusos megítélése szerint – a modern magyar képzőművészet meghatározó, sokak szerint a legfontosabb képviselője, aki szorosan kötődött Szentendréhez. Eddigi legteljesebb – túlzás nélkül: nemzetközi jelentőségű – tárlatán mintegy százötven alkotását láthatja a közönség (köztük több művet első alkalommal). A tárlat előkészítését egy 2016 márciusában megalakult munkacsoport végezte Passuth Krisztina, Pataki Gábor, Radák Judit, Boros Lili, Petőcz György és Szabó Noémi részvételével.  A kiállítás vezető kurátora Szabó Noémi, a Ferenczy Múzeumi Centrum Művészeti és Muzeológiai Főosztályának vezetője.
 
A kiállítás része három kis film, melyek Vajda Lajos képeinek felhasználásával készültek, a kiállítás társkurátora, Petőcz György tanulmányai alapján. A koncepció kidolgozása Gerhes Gábor és Horváth Dániel munkája. Az art director és a sound designer Horváth Dániel volt, az animációkat pedig Palotás Kincső valósította meg.
 
Vajda Lajost (1908–1941) a szűkebb és tágabb szakmai közeg az 1930-as évek legjelentősebb hazai művészének tartja. Magányos, egyedi, páratlan életmű – hangzik el legtöbbször munkássága kapcsán. Valóban, Vajda egyes korszakait áttekintve egy enigmatikusan filozofikus, korát megelőző, egyfelől konstruktív, másfelől elementárisan expresszív, sok tekintetben „konceptuális”, formailag pedig olykor távolságtartó, máskor mélyen drámai hangvételű életmű sokszínű képe rajzolódik ki. Magányos alkotó volt, de korántsem társtalan. Művészi öntörvényűsége és tehetsége nem viselte az esztétikai, formai és társadalmi kötöttségeket, azonban éppen korának szelleme biztosította tudatosan vállalt kívülállásának keretrendszerét.
 
A Ferenczy Múzeumi Centrumban megrendezett kiállítás nem az újra felfedezésre váró, magányos alkotót kívánja bemutatni, hanem az életmű alakulásának külső és belső okait kutatja az egyes műcsoportokat a korszak tágabb és a művész szűkebb, személyes narratívájába illesztve.
 
A művészi útkeresés 1922-től 1930-ig tartó évei nagy hangsúllyal szerepelnek a kiállításon. Ennek egyik oka, hogy ekkor készült munkái eddig viszonylag ismeretlenek maradtak. Érdekes ez az időszak azért is, mert Vajda életművének kettőssége már pályája legelején tetten érhető: a család és a vidéki környezet meghitt nyugalma áll szemben a világba való kitekintés izgalmával. Vajda horizontjának kitágulásához nagyban hozzájárultak a Képzőművészeti Főiskolán megismert társak, akik – rövid ideig Kassák Lajos köré tömörülve – a konzervatív művészeti szellemiség helyett az európai konstruktivista és szürrealista tapasztalatok felé keresték útjukat.
 
Vajda nagy tanulóidőszaka azonban 1930 és 1933 közötti párizsi tartózkodása volt, ahol nemcsak művészetelméleti tudását mélyítette el, hanem a modern orosz filmművészet hatására fotómontázsokat is készített. Egy 1934-ből megmaradt fotó tanúskodik arról, miképp képzelte el Vajda a Párizsban született, szociálisan érzékeny montázsainak és megindítóan érzéki rajzainak monumentális ikonosztázba rendezését. Figyelme már Párizsban is, de hazatérése után egyre inkább a keleti, ortodox vallási közösségek szellemisége és az archaikus életformák felé irányult, kutatásának fő terepe pedig Szentendre és a környék „érintetlen” falvai lettek, amiben rövid ideig Korniss Dezső volt társa. A szentendrei vonalrajzok modern világtól való elfordulását azonban a legkevésbé sem a nosztalgia, hanem a koncentrált megfigyelés és formai analízis vágya hajtotta, hogy végül 1937 környékén a látható világ puritán, vonalig lecsupaszított struktúráját felváltsa a dekonstrukció és az absztrakció. Szentendre mint téma eltűnt; feloldódott az egymásra vetülő, jól ismert motívumok (templomtornyok, sírkövek és fűzfaágak) vonaltengerében. 1938-ban már az archaikus-primitív-törzsi művészet ősi formarendje uralkodik Vajda maszkjain és szürrealista tájképein, majd minden vizuális, képi konvenciót végképp maga mögött hagyva – a hazai kortárs művészetben valóban társtalanul – az önmagáért megszülető vonal elementáris erejű expresszivitásában és szubjektivitásában oldódik fel egész művészete és lénye.
 
Vajda Lajos halálakor, 1941-ben harminchárom esztendős volt; életműve kompromisszumoktól mentes válaszadás a filozófiai és történelmi válságokkal terhes 30-as évek általánosan felmerülő kérdéseire, melynek művészi analógiái és párhuzamai nemcsak az európai, hanem az észak amerikai kortárs művészetben is megtalálhatók.
 
Vajda Lajos kiállítása közel százötven mű bemutatásán keresztül – melyek közül harminc alkotás külföldi magángyűjteményekből érkezik – vázolja fel e munkásság fontos fordulópontjait és kérdéseit, a kiállítást kísérő katalógus tanulmányai pedig tágabb környezetbe helyezik életművét.
 
A kiállításhoz szervesen kapcsolódik Vajda Lajos felesége, a szintén jelentős festőművész Vajda Júlia (1913–1982) tárlata a Szentendrei Képtárban „Mégis legyen kiállítás…” – Vajda Júlia élete és művészete címmel. Erre az alkalomra jelenteti meg a szentendrei múzeum Petőcz György nagymonográfiáját a művészről.
 

 

8644