KMETTY János – Az örök kereső


Kmetty János (1889–1975) a hazai modernizmus egyik meghatározó képviselője, pályakezdését a nagybányai neósok, a Nyolcak, a francia kubizmus befolyásolta; itthon részese lett az aktivista mozgalomnak, majd a két világháború között a progresszív szemléletű művészeket tömörítő Képzőművészek Új Társasága (KUT) tagjaként dolgozott. Mint legtöbb kortársa, Kmetty János is eljutott Párizsba, majd Kecskemétre, Nagybányára és Szentendrére. 1946-ban választották be a Szentendrei Festők Társasága és a művésztelep tagjai közé. A Duna-parti kisváros élete végéig meghatározó témát és keretet nyújtott festészetének.

Kmetty Jánost a kubizmus egyik hazai megismertetőjeként tartjuk számon, bár nem vette át annak minden jellegzetességét: egy saját festői világához igazított, egyénileg értelmezett változatát alakította ki. A művész alapvető feladatának tartotta, hogy a festészet szemléleti igazságait és a kor szellemét egyaránt megtalálja. Alkotói programjának összegzéseként nevezte magát keresőnek, és erre utalnak Kassák Lajos szavai is: „Állandóan munkában van, nem azért, mintha eddig még nem bukkant volna rá semmi érdekesre és érdemesre, hanem azért, mert mindannál, amit eddig talált, még jelentősebbet szeretne a napvilágra hozni.”

Ennek jegyében születtek meg az egész munkásságát végigkísérő, életének szakaszait követő önarcképei, illetve a magasabb szintű rendet, harmóniát közvetítő csendéletei, városligeti, kecskeméti, nagybányai, majd szentendrei tájképei és az utolsó alkotói korszakára jellemző, kékes árnyalatú, geometrikus szerkezetbe illesztett kompozíciói.

8797

Világok között


Több mint két évnyi szakmai előkészítést követően 2018 novemberében megnyílt Szentendrén, a Ferenczy Múzeumban (Kossuth u. 5.) a Világok között – Vajda Lajos élete és művészete című nagyszabású kiállítás.
 
Az 1908–1941 között élt Vajda – a hazai művészettörténészek konszenzusos megítélése szerint – a modern magyar képzőművészet meghatározó, sokak szerint a legfontosabb képviselője, aki szorosan kötődött Szentendréhez. Eddigi legteljesebb – túlzás nélkül: nemzetközi jelentőségű – tárlatán mintegy százötven alkotását láthatja a közönség (köztük több művet első alkalommal). A tárlat előkészítését egy 2016 márciusában megalakult munkacsoport végezte Passuth Krisztina, Pataki Gábor, Radák Judit, Boros Lili, Petőcz György és Szabó Noémi részvételével.  A kiállítás vezető kurátora Szabó Noémi, a Ferenczy Múzeumi Centrum Művészeti és Muzeológiai Főosztályának vezetője.

A kiállítás része három kis film, melyek Vajda Lajos képeinek felhasználásával készültek, a kiállítás társkurátora, Petőcz György tanulmányai alapján. A koncepció kidolgozása Gerhes Gábor és Horváth Dániel munkája. Az art director és a sound designer Horváth Dániel volt, az animációkat pedig Palotás Kincső valósította meg.

Vajda Lajost (1908–1941) a szűkebb és tágabb szakmai közeg az 1930-as évek legjelentősebb hazai művészének tartja. Magányos, egyedi, páratlan életmű – hangzik el legtöbbször munkássága kapcsán. Valóban, Vajda egyes korszakait áttekintve egy enigmatikusan filozofikus, korát megelőző, egyfelől konstruktív, másfelől elementárisan expresszív, sok tekintetben „konceptuális”, formailag pedig olykor távolságtartó, máskor mélyen drámai hangvételű életmű sokszínű képe rajzolódik ki. Magányos alkotó volt, de korántsem társtalan. Művészi öntörvényűsége és tehetsége nem viselte az esztétikai, formai és társadalmi kötöttségeket, azonban éppen korának szelleme biztosította tudatosan vállalt kívülállásának keretrendszerét.

A Ferenczy Múzeumi Centrumban megrendezett kiállítás nem az újra felfedezésre váró, magányos alkotót kívánja bemutatni, hanem az életmű alakulásának külső és belső okait kutatja az egyes műcsoportokat a korszak tágabb és a művész szűkebb, személyes narratívájába illesztve.

A művészi útkeresés 1922-től 1930-ig tartó évei nagy hangsúllyal szerepelnek a kiállításon. Ennek egyik oka, hogy ekkor készült munkái eddig viszonylag ismeretlenek maradtak. Érdekes ez az időszak azért is, mert Vajda életművének kettőssége már pályája legelején tetten érhető: a család és a vidéki környezet meghitt nyugalma áll szemben a világba való kitekintés izgalmával. Vajda horizontjának kitágulásához nagyban hozzájárultak a Képzőművészeti Főiskolán megismert társak, akik – rövid ideig Kassák Lajos köré tömörülve – a konzervatív művészeti szellemiség helyett az európai konstruktivista és szürrealista tapasztalatok felé keresték útjukat.

Vajda nagy tanulóidőszaka azonban 1930 és 1933 közötti párizsi tartózkodása volt, ahol nemcsak művészetelméleti tudását mélyítette el, hanem a modern orosz filmművészet hatására fotómontázsokat is készített. Egy 1934-ből megmaradt fotó tanúskodik arról, miképp képzelte el Vajda a Párizsban született, szociálisan érzékeny montázsainak és megindítóan érzéki rajzainak monumentális ikonosztázba rendezését. Figyelme már Párizsban is, de hazatérése után egyre inkább a keleti, ortodox vallási közösségek szellemisége és az archaikus életformák felé irányult, kutatásának fő terepe pedig Szentendre és a környék „érintetlen” falvai lettek, amiben rövid ideig Korniss Dezső volt társa. A szentendrei vonalrajzok modern világtól való elfordulását azonban a legkevésbé sem a nosztalgia, hanem a koncentrált megfigyelés és formai analízis vágya hajtotta, hogy végül 1937 környékén a látható világ puritán, vonalig lecsupaszított struktúráját felváltsa a dekonstrukció és az absztrakció. Szentendre mint téma eltűnt; feloldódott az egymásra vetülő, jól ismert motívumok (templomtornyok, sírkövek és fűzfaágak) vonaltengerében. 1938-ban már az archaikus-primitív-törzsi művészet ősi formarendje uralkodik Vajda maszkjain és szürrealista tájképein, majd minden vizuális, képi konvenciót végképp maga mögött hagyva – a hazai kortárs művészetben valóban társtalanul – az önmagáért megszülető vonal elementáris erejű expresszivitásában és szubjektivitásában oldódik fel egész művészete és lénye.

Vajda Lajos halálakor, 1941-ben harminchárom esztendős volt; életműve kompromisszumoktól mentes válaszadás a filozófiai és történelmi válságokkal terhes 30-as évek általánosan felmerülő kérdéseire, melynek művészi analógiái és párhuzamai nemcsak az európai, hanem az észak amerikai kortárs művészetben is megtalálhatók.

Vajda Lajos kiállítása közel százötven mű bemutatásán keresztül – melyek közül harminc alkotás külföldi magángyűjteményekből érkezik – vázolja fel e munkásság fontos fordulópontjait és kérdéseit, a kiállítást kísérő katalógus tanulmányai pedig tágabb környezetbe helyezik életművét.

A kiállításhoz szervesen kapcsolódik Vajda Lajos felesége, a szintén jelentős festőművész Vajda Júlia (1913–1982) tárlata a Szentendrei Képtárban „Mégis legyen kiállítás…” – Vajda Júlia élete és művészete címmel. Erre az alkalomra jelenteti meg a szentendrei múzeum Petőcz György nagymonográfiáját a művészről.
8644

Eltévedt űrhajós


Szabó Ottó (Robotto) Eltévedt űrhajós című műve idén ősszel Bécsben, a Sigmund Freud parkban lesz látható október 20-tól november 20-ig.

Idén immár harmadik alkalommal került sor Közép-Európa legnagyobb képzőművészeti fesztiváljára, az Art Capitalra. Az első Art Capital témája az elvesztegetett idő, a másodiké az otthon és otthontalanság, a harmadiké pedig a kert volt. A rendező Ferenczy Múzeumi Centrum egyik törekvése, hogy a kiállított köztéri művek közül egyet – a szentendrei bemutatkozását követő esztendőben – valamelyik külföldi nemzetközi művészeti központban is kiállítsa. Így került az első Art Capital ikonikus munkája, Vincze Ottó River-pool című műve 2017-ben Velencébe, a Giudecca-csatornába, s ez motiválta azt is, hogy a 2017-es szentendrei fesztivál fontos alkotása, Szabó Ottó (Robotto) Eltévedt űrhajós című műve idén ősszel Bécsben, a Sigmund Freud parkban legyen látható. Ezen a frekventált helyszínen a több mint három méter magas, térképét zavartan vizsgáló króm „turista” nemcsak az otthon fogalmának újraértelmezésére ösztönöz, de a Fogadalmi templom előtt szélesen elnyúló téren a múltat s a jövőt is kontrasztba helyezi.

Szabó Ottó (Robotto) a 2017-es, az otthon/otthontalanság kérdéskörét fókuszba állító Art Capitalra készített Eltévedt űrhajós című műve idén ősszel Bécsben, a Sigmund Freud parkban  látható. Ezen a frekventált helyszínen a több mint három méter magas, térképét zavartan vizsgáló króm „turista” nemcsak az otthon fogalmának újraértelmezésére ösztönöz, de a Fogadalmi templom előtt szélesen elnyúló téren a múltat s a jövőt is kontrasztba helyezi.

Szabó Ottó 2012-ben végzett a Magyar Képzőművészeti Egyetem szobrász szakán. 2008-tól Budapesten és számos magyar városban nyílt kiállítása, Eltévedt űrhajósa pedig a 2017-es Art Capitalon szerepelt Szentendrén. 2012-ben Kogart-díjat nyert, 2015-ben pedig a Semmelweis Art Award díját kapta a Nemmivoltunk csoport tagjaként. Hatalmas méretű szerkezetei, robot szobrai és installációi különféle háttértörténettel egészülnek ki, s ezek a sajátos mitológiák nem csak külsődleges, hanem belső antropomorf minőséget is kölcsönöznek különleges figuráinak.

A művész eltévedt űrhajósát saját élettapasztalata ihlette. A szobor az ember otthonkeresésének szimbóluma: az űrhajós – ahogyan maga a művész is tette diplomája megszerzése után Londonban – a helyét keresi, azon morfondírozva, vajon hol van az otthon, mi számít annak és egyáltalán mitől válik otthonná az otthon? Szabó Ottó eltévedt űrhajósának helykeresése ezeket az alapvető kérdéseket hívja elő.

Az eltévedt űrhajós, 2017, újrahasznosított anyagok, vas, plexiüveg, fémlemez

A művész és az Everybody Needs Art jóvoltából

8556

„Mégis legyen kiállítás…”


Vajda Júlia (19131981) pályáját az 1930-as évek közepén, Vajda Lajos, Korniss Dezső, Bálint Endre közvetlen közelségében kezdte, és a hetvenes évek neo-avantgárd fiataljainak lelkes és megbecsült útitársaként fejezte be. A történelemtől terhelt bő négy évtized volt ez: előbb a háború és 194445 tragédiája szakította meg a tanulás és fejlődés folyamatát, később az „ötvenes évek” szorították margóra vagy kényszerítették hallgatásra a modernista művészeket. S hullámzó intenzitással ugyan, de később és mindvégig visszafogó maradt a közeg. A megszakításokat újrakezdések, feltámadások követték: 1945-től a háború vége és az Európai Iskola nagyszerű időszaka (194548), majd a hatvanas évek Magyarországra is begyűrűző légköre és szellemi pezsgése. Vajda Júlia pályája olyan volt, mint egy szaggatott film: korszakok, törések, nekilendülések követték egymást, a művész mindvégig megőrzött fiatalságából és az idők változásából következő szinte páratlan sokszínűséggel alkotott.

Míg művészetének érdekessége a váratlan és gyakori változásokból következett, addig művészettörténeti jelentőségét éppen ellenkezőleg, a fejlődés és lépéstartás folytonossága adja. Az ötvenes évek végén nem visszanyúlt, hogy generációs társaihoz hasonlóan ott folytassa, ahol az Európai Iskola szabad kalandja 1948-ban megszakadt, hanem hidat képezett a régiek, vagyis saját kortársai, és az éppen indulók, a hatvanas évek majdani nagy generációja közé. Vajda Júlia művészete egyidejű volt a hatvanas-hetvenes években a nyugati képzőművészetet uraló gondolatokkal. Milyen ösztön, tehetség vagy szerencsecsillag vezette, hogy alkotói magánya és a közélet általános süketsége ellenére is követni tudta az európai folyamatokat?

Vajda Júlia életéről és művészetéről a kiállításra jelent meg Petőcz György monográfiája Sorsválasztás címmel.

8498

21 gramm


Rényi Katalin (1951, Bp.) az akkori Iparművészeti Főiskola (ma MOME) grafika szakán diplomázott, azonban kiállításokról ismert művei a festészet körébe tartoznak. Pályája 1979-ben összefonódik a Szentendrei Művészteleppel, ahol a grafikai műhelynek, és 1987-től már festők csoportjának is tagja.

Műveit láthatta a közönség például a Budapest Galériában, a Vigadóban, az Olof Palme Házban, a Körmendi galériában. Verseskötetét és festményeit a közelmúltban a Petőfi Irodalmi Múzeum mutatta be.

A 21 gramm kiállítás több évtizedet fog át. Rényi Katalin művei a létezés gyötrelmeit és az alkotás szabadságát egyaránt manifesztálják, legyen az négyméteres akvarelltekercs, gesztusfestmény, finom, kristálytiszta szabadkézi rajz vagy szabadvers. Belső útjaira kísérhetjük el a művészt, akinek mindig megújulni képes energiái, magas hőfokú érzelmei beépülnek műveibe, azok így a születés-teremtés és halál-átalakulás dinamikus egységeivé válnak. A végtelen felé nyitott új képei, meggyötört felületű asszemblázsai az arany és az ezüst használata során áttetszővé, könnyűvé válnak, ellentétet és egységet képezve a korábbi nehéz földszínekkel: feketékkel, vörösekkel, okkerekkel telített súlyos képtereivel.

„A Rényi Katalin által létrehozott művészet ihletettsége ebből az alázatos belátásból ered – és kivétel nélkül mindig a szakralitáshoz viszi a látogatót. A lélekhez, amely a hiú emberi világban talán csak 21 gramm, sokan mégis nehezen viselik a súlyát.” Gulyás Gábor

 

A kiállítás 2019. február 17-ig tekinthető meg.

 

Fotó: Rényi Katalin: A lélek szárnyai, olaj, vászon, 155 × 165 cm, Deim Balázs, Ferenczy Múzeumi Centrum

8384

Memory of Love – A szeretet emléke


Sam Havadtoy magyar szülők gyermekeként Londonban született 1952-ben. ’56 nyarán költözött haza a családdal Budapestre, ahonnét tizenkilenc évesen, Jugoszlávián keresztül szökve visszatért Londonba. New Yorkban letelepedve hamarosan a hetvenes-nyolcvanas évek progresszív művészeti életének középpontjában élt és dolgozott nagynevű művészek, Andy Warhol, Keith Haring, Agnes Martin vagy Robert Rauschenberg közelségében. A belsőépítészként egyre keresettebb Havadtoy fokozatosan váltott képzőművészetre, festőként a nyolcvanas évek elejétől alkot. Műfajilag egyre sokoldalúbb művészetében tetten érhető az amerikai absztrakt geometrizmus, a pop art, a konceptuális művészet hatása, de az ifjúkori magyarországi szűkösség, levegőtlenség szorongató élménye is meghatározó.

A most kiállított művek jórészét először láthatja a nagyközönség. A művész szentendrei műtermében készült legfrissebb alkotások is illeszkednek Havadtoy – mára már védjeggyé vált – „csipkézett” munkáinak sorába. Egy leheletfinom magyarországi csipkekesztyű átlényegítésével indult sorozat, Walt Disney, Modigliani parafrázisok és az ikonikus Fiat 500-as kis bronz változata látható a tárlaton. Miközben úgy tűnik, mindent beborít a csipke, a megmunkált tárgyak, a művész vallomásai vagy a csipkékben öröklődött történetek tompított, diszkrét jelenléte átüt a gondos rétegeken, a változatos struktúrájú réseken.

 

Az FMC eseményein kép- és videófelvétel készülhet. Részvételével Ön hozzájárul ahhoz, hogy az FMC a felvételeket közösségi média felületein és honlapján felhasználja. Hozzájárulását az info@muzeumicentrum.hu címen bármikor visszavonhatja.

 

7564

Art Ante Portas


Alkalmi, pop-up kiállítás 2018. június 24-én Szentendre közterein

Fél évszázaddal ezelőtt fiatal, autodidakta képzőművészek úgy döntöttek, hogy a szentendrei Templomdombon, a szabad ég alatt teremtenek maguk és sorstársaik számára kiállítási lehetőséget. Ez a döntés a korszak egyik legfontosabb gesztusa volt: a szabadság valóságos perspektívájának megteremtése a pártállami diktatúrában, amely ezt a kifejezést olyan módon tette politikai szlogenné, hogy eredeti jelentésétől megfosztotta.

Számunkra, akik az Art Capitalt szervezzük, különösen fontos ez a hagyomány: a szabadság és a művészet közösségének hagyománya. Ezért felkértünk sok-sok képzőművészt, aki osztozik abban a meggyőződésünkben, hogy bármilyen kötöttségek között is kelljen megnyilvánulnunk, azon belül mindig megteremthető a szabadság, s aki ennek megjelenítését hozzánk hasonlóan alapvető értéknek tartja, hogy ezen a napon hozza el Szentendrére és állítsa ki a szabad ég alatt valamely, általa fontosnak tartott művét – ilyen módon tisztelegve a fél évszázada indult Szentendrei Szabadtéri Tárlat előtt.

7466

„tündér remények”


Dokumentumfilm Arany János kalandos sorsú leveléről.
Kovács János ismeretlen növények és bogarak felfedezőjeként, a Magyar Nemzeti Múzeum gyűjteményét gyarapító tudósként, majd a debreceni Református Kollégium professzoraként vált a hazai természetkutatás jelentős alakjává – mindemellett pedig a Légy jó mindhalálig című regény földrajztanárának, Nasónak a modellje. Arany hajdani kollégiumi társa nevelői állást vállalt Tisza Lajosnál, Geszten a legkisebb fiú, Tisza Domokos mellett, ennek köszönhető, hogy rövid időre Arany János is a törekvő, szorgalmas fiú mellé került tanérként.
Kovács természettudományokra, földrajzra, Arany poézisre, görögre oktatta Domokost 1951-ben, mindössze fél évig. Kapcsolatuk azonban a sűrű levélváltásoknak köszönhetően továbbra is élő maradt. „Édes Arany bácsi” megszólítással indította leveleit Domokos, amelyekhez majd mindig mellékelt verseket is az alábbi kéréssel: „felkérem önt, hogy előbbi szívességével és türelmével, kérlelhetetlenül bírálja meg őket”.
A kedves tanítvány azonban egyre súlyosbodó tüdőbetegségbe esett. Kovács János Olaszországba, majd Afrikába vitte, hogy gyógyuljon. Hiába. Tisza Domokos tizenkilenc évesen meghalt. Emlékének adózva igyekezett Arany a „geszti poéta” verseit megjelentetni – erről is szól az a levél, amelynek történetét filmünkben bemutatjuk.
Arany becses levele Kovács professzor családjában nemzedékről nemzedékre öröklődött. Dr. Andrássy Ernő érmihályfalvi orvos, amatőr régész és múzeumalapító (Kovács professzor unokája) a levél hiteles másolatát átadta a Nagyváradi Tartományi Múzeumnak, onnan került a Nagyszalontai Arany János Múzeum gyűjteményébe. Érdemes végigkövetni sorsát.

 

 

„Nékem Arany János tanulótársam és barátom volt. Geszten a szomszédságban lakva, ismertem szomorú helyzetét, amibe a forradalom után jutott. Kapóra is jött a dolog, mert tanítványomat, Tisza Domokost, éppen a poézisbe kellett volna bevezetnem, amire természetesen őt láttam a legalkalmasabbnak. A magyar nyelvre, irodalomra se taníthatta senki illetékesebben tanítványomat, a görög nyelvvel is — amint tudtam róla — nagy előszeretettel foglalkozott, s abban is nem közönséges jártassága volt. A Tisza-fiúk apja pedig gyermekei nevelőinek a legjelesebb erőket iparkodott megnyerni s én a költészet, a magyar nyelv és irodalom, s a görög nyelv tanítására alkalmasabb nevelőt keresve se találhattam volna. így a nyert megbízás alapján felkértem Arany János barátomat ez állás elfoglalására. Ő ezt örömmel vállalta is, mikor arról is megnyugtattam, hogy a család nem vágyódik a fővárosba, állandóan Geszten akar tartózkodni, így a családján oly nagy szeretettel csüngő költő messze nem szakadhat el tőlök.”
(Kovács János)

 
 

Az Emberi Erőforrások Minisztériuma támogatásával.

 
 

7232

Alapított Édenkert


Janet Biggs ▪ Ursula Biemann ▪ Shaun Gladwell ▪ Ali Kazma ▪ Clare Langan ▪ Violaine Lochu ▪ Gianluigi Maria Masucci ▪ Miguel Angel Ríos ▪ Frank Smith

Egy francia és egy svájci kurátor – Paul Ardenne művészettörténész, az antopocén kori művészet alapművének szerzője és Barbara Polla író, a Genfi Egyetem Környezet és Egészségprogramjának elindítója – 2011 óta minden évben szervez egy videóművészeti szemlét a legprogresszívebb alkotások számára. Idén rendhagyó módon ennek Magyarország a helyszíne, az Art Capital keretén belül. A művek tematikus közös nevezője természet és épített környezet viszonya, az emberi beavatkozások globális hatása, az elveszett Paradicsom emlékezete és egy új éden létrehozásának az ideája.

7414

Térfigyelő rendszer


A művészről

Deim Balázs (1987) magyar fotóművész. Alkalmazott fotográfiát tanult a Novus Művészeti Iskolában Budapesten, majd a Kaposvári Egyetemen szerzett fotográfus diplomát 2013-ban. Műveiben elsősorban az emberek és a városi környezet közötti kapcsolatra összpontosít és olyan fogalmak izgatják, mint a hiány, az emlékek, az ellenőrzés, a megfigyelés és a tér. 2008 óta rendszeresen kiállít neves magyarországi galériákban. Az Európai Fotográfiai Hónap kiválasztott résztvevőjeként a „Surveillance system” című, itt látható projektjét 2016-ban a MUSA-ban (Bécsben), majd 2017-ben a Cercle-cité-ben (Luxemburgban) mutatta be. Rendszeres résztvevője a Szentendrén (Magyarországon) megrendezett Art Capitalnak, Közép-Kelet Európa legfontosabb képzőművészeti fesztiváljának.

 

A kiállított munkákról

Az itt bemutatott projekt a hagyományos értelemben vett térfigyelő rendszer egyfajta reverziója. A hosszú expozícióval készült fotókon emberek, járművek nem, csupán a kiüresedett terek láthatók, amelyek valójában Budapest jól ismert helyszínei. A hónapokon át készülő képek nem a mozgás, a mindennapi élet, hanem a tér állandósult lenyomatai.

A művész sörös dobozokból készült lyukkamerákkal figyelte meg Budapest mozgalmasabb tereit, csomópontjait, terenként több kamerával.  A dobozokat villanypóznákra, zászlótartó oszlopokra, közlekedési lámpákra és hasonlóan magas helyekre erősítette, úgy, hogy minél jobban rálássanak az adott térre. A kamerákba fekete-fehér fotópapírokat helyezett, amikre több hónapig exponált.

7472