Vajda Múzeum


A Ferenczy Múzeumi Centrum Vajda Lajos gyűjteményében szerepel szürreális, expresszív önarckép, festmények, grafikák, fotómontázsok, illetve az utolsó alkotások, a nagyméretű, csomagolópapírra készített szén- és tusrajzok. A magyar állam a művész özvegyétől,  Vajda Júliától vásárolta meg az életmű jelentős hányadát 1979-ben,  amelyből  száz művet a szentendrei Ferenczy Múzeumnak adományozott. A Dunára szép kilátást nyújtó, a múlt század eleje táján épült, verandás  polgári lakóházban 1986. december 22-én  megnyílt múzeum időszaki kiállításnak ad otthont a 2018. június 9-én kezdődő Art Capital ideje alatt. A múzeum kertjében kortárs szentendrei szobrászok művei láthatók.

Az állandó gyűjtemény a teljeskörű felújítás befejezése után kerül vissza a múzeumba.

Vajda Lajos (Zalaegerszeg, 1908 – Budakeszi, 1941), a modern magyar festészet mindmáig egyik legnagyobb hatású alkotója. Tragikusan rövid életét és művészetét az I. világháború idején a családjával Szerbiában töltött évek, az Országos Magyar Izraelita Kulturális Egyesület (OMIKE) rajziskolája, majd 1927–29 között, szinte párhuzamosan Kassák Lajos Munka-körével, a budapesti Képzőművészeti Főiskola, az 1930–34 közötti párizsi tartózkodás, s végül Szentendre határozta meg.

1935-ben Korniss Dezső hívására tért ide vissza dolgozni. A szentendrei városkép látványelemei és a szerb templomok ikonosztázai egyaránt hatottak rá. Korniss és Vajda művészi nézetei igen közel álltak egymáshoz. Bartók és Kodály munkásságát példaként tekintve született meg az úgynevezett „szentendrei program”, melynek lényege a szintézisteremtés a múlt és jelen kultúrája, a keleti és nyugati gondolkodás között. A városban és környékén végzett motívumgyűjtő körútjaikon a népi kultúrákban még töredékeiben élő ősi világképet kutatták. Vajda utolsó művei, a főleg olcsó csomagolópapírra készült szén- és tusrajzok félelmetes víziók.

1940-ben munkaszolgálatra hívták be, de előrehaladott tüdőbaja miatt felmentették. Egy évvel később ez a betegség okozta halálát.

Vajda Lajos rendkívül  fontos szellemi örökségét halála után barátai és pályatársai vitték és fejlesztették tovább. A saját útját járó Czóbel Béla  és Barcsay Jenő mellett ők is alapító tagjai lettek az 1945-ben megalakult, majd a magyarországi sztálinizmus uralomra jutásának évében, 1948-ban „önként” feloszlott Európai Iskola elnevezésű csoportosulásnak,  amely a kor képzőművészetének legaktuálisabb problémáival azonosuló művészekből szerveződött. Nem doktriner, stiláris elvekkel való azonosulás jellemezte a csoportot, hanem Bálint Endrét  idézve „egy olyan belső szabadságra való hajlandóság, ami kirekeszti a festészettől idegen tartalmakat.”

957

Római Kőtár


Szentendre belvárosa és a 11-es út közötti területen található a Római Kőtár. A Kr. u. I. század második felétől kezdve 400 éven keresztül a Dunakanyar fontos stratégiai szerepet töltött be, hiszen Pannonia határának, a „limes”-nek egyik legveszélyeztetettebb szakasza volt. A limest táborok és őrtornyok sűrű láncolata védte, a mai Szentendre területén, Ulcisia Castrában komoly katonai erő állomásozott. A katonaság számára dolgozó kézművesek és kereskedők a tábortól nyugatra és délre, a „canabæ” területén éltek. A római kori lakosság az Aquincum felé vezető Duna menti országút, a „limes-út” mentén temetkezett; majd a késő római temető területén egy kis ókeresztény sírkápolna is állt.

A Római Birodalom a Kr. u. I. század második felében szervezte tartománnyá a Dunántúl területét Pannonia néven. Ettől az időtől a Dunakanyar fontos stratégiai szerepet tölt be az elkövetkező 400 év katonai hódításai során: itt húzódik a birodalom határa, a „limes”, melynek a legveszélyeztetettebb szakasza a Duna-könyök vidéke volt. A limest táborok és őrtornyok sűrű láncolata védte, a mai Szentendre területén, Ulcisia Castrában komoly katonai erő állomásozott.

Ulcisia Castra mindvégig erősen katonai jellegű település maradt. Tábora a Bükkös-patak közelében egy kis fennsíkon épült. A 205 x 134 m alapterületű, enyhén trapéz alakú erődítés a II. század első évtizedeiben épült.

A katonaság számára dolgozó kézművesek és kereskedők a tábortól nyugatra és délre, a „canabæ” területén éltek. A római kori lakosság a II–III. században az Aquincum felé vezető Duna menti országút, a „limes-út” mentén temetkezett. A IV. században halottaikat az egyre sűrűsödő barbár támadásoktól féltve a támfalak közelében, a korábbi canabæ helyén alakították ki temetőjüket. Ennek a késő római temetőnek a területén egy kis ókeresztény sírkápolna is állt.

 

952

EZÜSTKOR


Szentendre a 18. században élte aranykorát, Közép-Európában számon tartott kereskedővárosként. Ekkor épült hét templomának magasra szökő tornyai ma is e boldog kor tanúi. A város fejlődése a következő században lehanyatlott, lakossága, gazdasági ereje csökkent. A kiegyezést követően azután egy új nemzedék emelte föl ismét Szentendrét, kezdte meg egy modern kisváros építését, kapcsolódva a „boldog békeidők” dinamikus, ám ellentmondásoktól sem mentes fejlődéséhez. Ennek a korszaknak volt kiemelkedő alakja a város egykori polgármestere, Dumtsa Jenő, akinek élete, tevékenysége többféle módon is megjelenik a látnivalók sorában.

Kiállításunk – néhány előzményre visszatekintve, illetve a korszakhatáron átnyúló eredményeket is bemutatva – a századforduló időszakának kisvárosát mutatja be. Igyekeztünk a helyi fejleményeket a kor történetébe ágyazva bemutatni, követve, idézve azokat a technikai-életmódbeli változásokat, amelyek átalakították az emberi életet. Körképünk nem eseménytörténet, sokkal inkább a változás, az új, modern kisvárosi jegyek megjelenésére, a hagyománnyal való együttélésére, olykor küzdelmére összpontosít.

Történetünk a fő csomópontok köré épül. Bemutatja azokat a momentumokat, amelyek a várost mindjobban a fővároshoz kötötték. Ilyen volt mindenekelőtt a HÉV-vonal kiépülése. Másrészről ekkor fedezték fel a budapestiek is Szentendrét, aminek jele olyan hírességek megtelepülése a városban, mint Jankó János, Ábrányi Emil vagy Hauszmann Aladár. Ekkor indultak meg nagy számban a turisták is a Duna mentén, vagy a Pilis megtekintésére.

A városfejlődést a hivatali intézményesülés formái, a hagyományos bortermelésre épülő gazdálkodás megszűnése és az ebből következő termékszerkezet váltás, a pénzügyi és iparszervezetek létrejötte, az egyesületek és a helyi sajtó megteremtése tükrözi a kiállításban. Láthatjuk a kor polgárait, az együtt élő nemzetiségeket, a közösségi tereket, színi előadásokat, a mozit, mindezt az infrastrukturális, technikai, életmódbeli újítások keretében. Megjelenik a Duna, az áru- és személyszállítás és az új sportok színhelye, partján a piaccal, a városi korzóval.

A kiállítás utolsó része egyben korszakhatárt is jelöl. A huszadik század első két évtizedének zaklatott, vitákkal is terhelt időszaka jelenik meg a záró részben, melyet leginkább a soknyelvű összhang megszűnése, a szerb közösség szerepének visszaszorulása, a város gyors magyarosodása és a háborús évek megpróbáltatásai jellemeznek.

 

886

SZENTENDRE FELETT AZ ÉG


Hegykoszorú övezte, zeg-zugos, dombokra kúszó házsorok, kanyargó olaszos utcák, belső magaslatokra kapaszkodó házak, régi templomok jellemzik Szentendre városát: érthető, hogy ez a képi világ számos művészt megfogott. Noha az egymást követő festőgenerációk eltérő intenzitással, más-más képi alkotásmóddal ábrázolták, de mindig is a város jellegzetes látványa volt a Szentendrén működő festészet fő tárgya és inspirálója. A kiállítás alapja az itt alkotó művészek egyik hagyományos témája: a város- és utcaképek, a háztetők motívumvilága. A statikus utcaképeken jól ismert épületek, sziluettek köszönnek vissza, modellt állva a kompozíciók rendszerében. A szentendrei tetők a város jelképeivé, iránytűivé váltak, összefűzve a klasszikus modern hagyományt és a kortárs törekvéseket. Az itt látható klasszikus és új művek – a Ferenczy Múzeumi Centrum gyűjteményének részei – ebből adnak reprezentatív válogatást.

 

1017

ELŐRE ÉS VISSZA


Ferenczy Múzeumi Centrum kollekciójának 1951 óta tartó gyarapítása módszeres gyűjtőmunka eredménye, amelynek folyamatáról a közönség többnyire az új szerzeményeket bemutató tárlatokból értesülhet; legutóbb a Szentendrei Képtárban volt ilyen kiállítás 2010-ben.
A gyűjtés fókusza többször módosult, míg kialakult a mai koncepció, amely dinamikusabb, szélesebb látókörű, mint korábban, ugyanakkor továbbra is elsőbbséget élveznek benne a városban és annak vonzáskörzetében dolgozó művészek munkái.
A tekintélyes, mintegy tízezer darabos gyűjteményben olyan ismert iskolák művei lelhetők fel, mint a nagybányai, az abból kiváló neósok, a Nyolcak, az Európai Iskola, az École de Paris magyar szekciója, a hatvanas évek modern absztrakciója, a konstruktív törekvések, a szürrealizmus, a dada és ezek neoavantgárd, valamint mai friss változatai, amelyek már „szentendrei művészet” címszó alatt kerültek be a köztudatba. Az elmúlt csaknem két évtized több száz új szerzeményéből válogatott mostani anyag – a Ferenczy Múzeum két földszinti termében – mindezeket felvillantja. A kurátor igyekezett úgy szelektálni, hogy a művek a teljes gyűjtemény szerkezetének főbb vonalait illusztrálják. Láthatóak például festmények az Alapító Nyolcak alkotóitól, a Szentendrei művésztelep klasszikus éveiből, de számos mű reprezentálja a 60-as évektől a helyi, ám országos jelentőségű konstruktív-geometrikus és figuratív spirituális irányzatokat, s képviselteti magát a Vajda Lajos Stúdió művészete is. Ugyanakkor olyan különlegességeket is megcsodálhat a közönség, mint például a Kazányi Istenanya ikon (egy 19. századi ismeretlen orosz szerzőtől), amely ajándékozás útján került a kollekcióba, s nem mellesleg olyan új iparművészeti tárgyakat is, amelyek ritkán kerülnek kiállításra.

 

 

1011