KOVÁCS MARGIT

Szentendre egyik legnépszerűbb múzeuma a Kossuth-díjas keramikusművész, Kovács Margit (1902–1977) életművét bemutató gyűjtemény. Az itt látható anyagot a magyar kerámiaművészet egyik megújítójának számító művész adományozta 1972-ben a múzeumnak. A háromszáznál is több alkotás többsége figurális kompozíció.
A múzeum 17. századi, barokk stílusú épülete eredetileg sóházként, majd postaállomásként, később kereskedőházként működött, végül a Vastagh család lakóháza lett. A Görög utcai homlokzatot apácarácsos ablaksor díszíti. 2008-ban az épület egy újabb, többfunkciós szárnnyal bővült, Kocsis József szentendrei építész tervei alapján. A Görög utcai homlokzat kerámiaburkolata – Asszonyi Tamás, Csíkszentmihályi Róbert, Szabó Tamás és Szentirmai Zoltán szentendrei művészek alkotása – motívumaiban a névadó művész munkásságára, illetve a szomszédos műemlék épület reneszánsz sarokdíszítésére utal.
Kovács Margit hosszú életpályája során kerámiáin több stílusváltás is megfigyelhető. A harmincas évek elejére jellemző expresszív felületkezelésű műveinek jellegzetes példája a Zsömlelány (1933-34) című plasztika, amely a középkori szobrászat formaeszményéhez kapcsolódik. A geometrizáló tendencia (Kuglófmadonna, 1938) mellett a negyvenes években a művész egyre nyúlánkabb arányú, oszlopszerű alakokat formáz (Jó pásztor, 1942). Biblikus, moralizáló vagy népköltészeti tematikájú alkotásain a színes mázak mellett ekkor már matt hatású, színezett agyagmázat (engobe) is alkalmaz. A harmincas-negyvenes években készült, biblikus témájú alkotások egy része bizantinizáló falkép (Angyali üdvözlet 1938; Utolsó vacsora 1935), más része korongolt plasztika (Corpus, 1948; Bárányos király, 1944). Funkcionális tárgyait (korsóit, tálait, vázáit) páratlan leleményességgel formálta meg.
Pártázatos Lakodalmas kályháján (1953) a figuratív jelenetek a népi ornamentális motívumkincscsel ötvöződnek. Az ötvenes években munkásságában a paraszti zsánerjelenetek kapnak nagyobb hangsúlyt. Az életképeket ábrázoló csempeképek és reliefek mellett (Almaszedés, 1952; Parasztlakodalom, 1955) – a korszak kultúrpolitikai elvárásaihoz igazodva – ebben az időszakban születnek realista hangvételű, nagyméretű, korongolt figurái is (Fonó, 1953).
A hatvanas és hetvenes években készült durvább, samottosabb anyagból formált, rusztikus plasztikák és reliefek a görög mitológia, az archaikus mesék és a népi mondák világát idézik (Cantata Profana, 1969). A múzeum első és második termében a művész kisebb vázlatait, munkásságának kezdeti éveit ismerhetjük meg. A harmadik teremben az 1950-es évek munkái, a negyedik teremben pedig az érett korszak művei kapnak helyet. A régi épület boltíves, szakrális teret idéző pincéjében (mely Kovács Margit kívánságára a kezdetektől a kápolnák hangulatát idézi) a keresztény ikonográfia hagyományait követő műtárgyak kaptak helyet.
Az új szárny emeleti galériáján a művész Pozsonyi úti lakását felidéző enteriőr látható, a Görög utcai fronton Kovács Margit művészetének utolsó korszaka követhető végig.

 

LEVITÁCIÓ

Amikor belépünk a MűvészetMalom udvarába, aligha tudjuk függetleníteni magunkat attól  a benyomástól, amelyet az ódon és a modern, a romos és a felújított épületrészek együttese sugall – az atmoszféra befolyásolja a viszonyulásunkat ahhoz is, amit az épületben tapasztalunk. Ez a hangulat szervesen kapcsolódik egy immár fél évszázados történethez, amely a városban élő művészek felvetéseiből, koncepcióiból, küzdelmeiből állt össze, és amely arról szólt, hogy legyen egy önálló, színvonalas kiállítóhelye Szentendrén a mindenkori kortárs képző – művészetnek. A MűvészetMalom kialakítása erre tett kísérlet. Ezzel kapcsolatban általánosabb szinten is felvethető: miként lehet megjeleníteni avittas körülmények között, az enyészettel küzdő falakon, anakronisztikus terekben progresszív művészeti hagyományt – és hogyan kapcsolódhat mindehhez a kortárs művészet? Természetesen a városról is szó van: miképpen fejezhet ki egy évtizedek óta skanzenné kövesülő kisváros eleven művészeti tartalmakat?

Három olyan alkotó reflektál munkáival a szentendrei művészeti hagyományhoz fűződő viszonyára, akiknek a művészete – részben vagy egészben – itt teljesedett ki, de már nem kötődnek szorosan a városhoz. Ilyen módon egyszerre látják kívülről és belülről a helyet, reflexiójuk közvetlenül érinti saját alkotói pályájukat is. Bukta Imre, feLugossy László és Szirtes János művészi útkeresései az elmúlt évtizedekben több ponton keresztezték egymást. E három út kapcsolódásaira épül a tárlat – jobbára olyan új alkotások révén, amelyek erre az alkalomra készültek. A három művészt mindenekelőtt az a mind hármuknál jelen lévő karakteres művészi szemléletmód rokonítja, amelyet egyszerre határoz meg irónia és líraiság – s a videó médiumának olyan használata, amely többnyire ellenpontozásra épül: az avittas,  elnyűtt, elmaradott világgal szembeni kritikus távolságtartás és azonosulás, az eleven, esendő, szenvedő emberi hústest és az esztétizált szép testek kettőssége mentén.

A kiállítás témája a helyhez kötöttség és az attól való elszakadás, a nehézkedés és a felemelkedés viszonya. A levitáció lehetősége. A fizikai és a szellemi, a valóságos és a virtuális felemelkedés igénye, a vándorlás és a megállapodás belső kényszere. S mindezek révén  egy régi kérdés aktualizálása: hol, miféle világban van – itt és most – a művészet, illetve  a művész helye.

 

 

 

ÚJRAGONDOLT CZÓBEL 2.0

A tárlat a Ferenczy Múzeumi Centrum 160 festményt és több mint 1000 grafikát számláló Czóbel-gyűjteményére épül, de a zömében magángyűjteményekből itt vendégeskedő festmények mellett a budapesti Magyar Nemzeti Galéria, a salgótarjáni Dornyay Béla Múzeum és a székesfehérvári Városi Múzeum – Deák Gyűjtemény is kölcsönzött műveket a kiállításra. A Czóbel művészetét feldolgozó riport- és dokumentumfilmek mellett interaktív információs pult is segíti az életmű teljesebb megismerését. Az állandó kiállítás bizonyos részeit évenként újrarendezzük, de számos esetben a kiállítás egy-egy része évközben is, időről időre megújul.
Az Újragondolt Czóbel 2.0 című kiállítás a felújítást követő második újrarendezés eredménye, mely továbbra is az életmű kronológiáját követve, helyszínek szekcióira bontva mutatja be a festő pályaszakaszait a nagybányai indulásától a párizsi fauve korszakon, a Nyolcakhoz való csatlakozásának idején, majd a hollandiai éveken és a német expresszionisták körében töltött berlini perióduson át Párizsba való visszaköltözéséig, s végül az életmű zenitjét jelentő Párizs és Szentendre között ingázó hosszú időszakáig. Több, a raktár mélyéről előkerült, a korábbi állandó kiállításon nem szerepelt alkotás is látható, köztük számos grafikai mű is, egy kifejezetten ennek a célnak szentelt külön teremben.