FÉNY – JÁTÉK – TÉR


A KIÁLLÍTÁSHOZ KAPCSOLÓDÓ PROGRAMOK:

április 10., vasárnap, 10-12 óra: Szimbólumtár – családi vasárnap
április 23., vasárnap, 14 óra: Bőrönd időutazóknak – tárlatvezetés Regős István képzőművésszel és Kopin Katalin művészettörténésszel, Budapest Art Week
április 26., kedd, 18 óra: – Temesi Mária operaénekes estje
április 27., szerda, 11-12 óra: Szenior szerda: Kelet-európai hangulat – kurátori tárlatvezetés
május 6., szombat, 20 óra: Posztmolett-koncert

 

Az 1954-ben, Budapesten született Munkácsy-díjas művész a Magyar Képzőművészeti Főiskola festő szakán végzett, Sváby Lajos tanítványaként. Az elmúlt három évtizedben a világ számos helyén kiállított – többek között Ausztráliában, Belgiumban, Dél-Koreában, Franciaországban, Hollandiában, Írországban, Németországban és Svédországban. Több egyéni kiállítása volt Szentendrén is – a legutóbbi 2005-ben.

Regős István 1973 óta él és alkot Szentendrén, ám a város festészeti hagyományaihoz közvetlenül kevéssé kapcsolódik. Motívum és stílus-azonosság tekintetében Anna Margit kései művészetével hozható párhuzamba alkotói látásmódja. Műveiben hangsúlyosan megjelenik a kelet-közép-európai művész pozíciója, noha szinte valamennyi képe túllép szűkebb hazája fizikai és szellemi határain. Szemléletmódja Kafka és Hrabal írásaival, Menzel filmjeivel rokon. Szürrealista hangulatú, naiv, groteszk, pop-art elemeket ötvöző művészete nem csupán a festmények sík terében lel kifejező formára. A művész otthonosan mozog a tárgyak, objektek világában is: a képteret megnyitva, kitágítva és átértelmezve hoz létre installációkat, rádió-, óra- és bőröndképeket, kollázsokat. Tárgyválasztásai szimbolikusak: az idő relatív voltát kifejező órák, az éteri szabadságot megtestesítő rádiók vagy a messzeséget megidéző bőröndök mind-mind a művészi aktus fontos, lélekkel felruházott, jelképerejű tárgyai. Regős István művészi hitvallása szerint a használati tárgyak nem csupán műalkotássá alakíthatók, hanem a „redesign” nevében új funkciót, új formai-esztétikai értéket is kaphatnak. Ilyen módon jött létre például a kiállításon is látható Bauhaus ihletésű „Trabant-kanapé”. Regős festményein ugyanolyan idegen az épített környezet, mint a természeti táj: rideg, fénypászmák által határolt, megfigyelt terület minden, ahonnan maga a szemlélő, vagyis az ember hiányzik. A derengő vagy élesen hasító fények, a tűpontosan ábrázolt részletek, a szürrealista képzettársítások egy olyan, abszurdba hajló világba vezetik a nézőt, amelyről a kortárs magyar képzőművészetben aligha tud bárki többet, mint Regős István.

 



 

645

KETTŐS JÁTSZMA


Szentendrén több évtizedes hagyományuk van az olyan művészeti törekvéseknek, amelyekben a humor, az irónia, a vizuális élmény és az elvont tartalom egyszerre érvényesül. Kovách Gergő (1974, Budapest) könnyed hangvételű, esetenként a cinizmustól sem mentes, szabad képzettársításon alapuló szobrai ezzel a felfogással rokoníthatók. Kovách rendhagyó – nem ritkán poentírozott – témaválasztása, a különféle műanyagokhoz való következetes ragaszkodása, a harsány színek bátor használata mind-mind erősen karakterizálja a művészetét. Ritkán látni ilyesmit kiállítótermekben – de nagyon ismerős világ ez. Rólunk szól: a tapasztalatainkról, az élményeinkről, az álmainkról.

Az elmúlt másfél évtizedben a hazai képzőművészet megkerülhetetlen alakjává vált Kovách Gergő a Magyar Képzőművészeti Egyetem szobrász szakán végzett 1998-ban (mesterei: Segesdi György, Körösényi Tamás). A főként a Dovin Galériában rendezett egyéni bemutatkozásai mellett rendszeresen szerepelt nagyszabású csoportos kiállításokon – köztük 2006-ban a MűvészetMalom Szívügyek című tárlatán. A Műcsarnok Mi a magyar? Kortárs válaszok című 2012-es kiállítására a Péli Barnával közösen készített, Attila hun királyt a lovával együtt megformázó szobra nemzetközi visszhangot keltett.

A Szentendrei Képtárban nyíló tárlatán nemcsak szobrai tekinthetők meg, hanem „láthatóvá válik” a művészre jellemző alkotói folyamat is. Kovách vizuális naplói segítségével betekintést nyerhetünk abba, miképpen jön létre az első gondolat, amelyből aztán egyéni ízű plasztikus művek születnek. A Francisco Goya Los Caprichos akvatinta sorozatát felidéző tollrajzok és akvarellek minden kötöttségtől mentes játékosságról és személyességről tanúskodnak. A szobor megformálásakor azonban a művész elhagyja a konkrét személyes élményt, hogy az alkotás általános érvényűvé válhasson: fizikai anyagba öntött, tapintható nyelvi játékká, mely közérthetően reflektál mindennapi életünkre.

 

 

638